A Loch Ness-i tóban élő különleges élőlény létezését sokan vitatják, egyesek szerint csak egy legenda, míg mások biztosak a létezésében. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy 1972-ben, angliai tudósak kifogták a szörnyet.

Az említett évben, egy teherszállító hajó, öt elefántfókát szállított a Falkland-szigetekről egy angol állatkertbe. Az út során azonban az egyik fóka elpusztult, a tetemet pedig kidobták a hajóból. Ez a tetem akadt később egy halászhajó hálójába. Az unatkozó halászok pedig, viccből, a Loch Ness-i tóba borították a halott elefántfókát.

Ezt követően, a Loch Ness-i szörny kutatására indult zoológusok találtak rá a féltonnás állatra, melyet rögtön jég közé tettek, teherautóra rakták, és Anglia felé indultak, ahol világgá szerették volna kürtölni hosszú kutatásaik sikeres eredményeit.

A helybeliek azonban a rendőrséghez fordultak, akik minden rendőrautónak kiadták a parancsot a szörnyrablók megállítására. Nessie nem hagyhatta el Skóciát. A rendőröknek sikerült megállítaniuk a rablókat, és elkobozták a szörnyet.

Az állat eredete, csak később, a nyilvánosságra hozatal után derült ki.

Viktor Lusting gróf a francia Munkaügyi Minisztérium munkatársa és Daniel Collins a kisstílű amerikai csaló volt talán mindenidők két legrendkívülibb szélhámosa. Ők ketten voltak ugyanis azok, akik együttes erővel eladták Párizs leghíresebb nevezetességét, ráadásul kétszer is.

1925 tavaszán, a gróf megérkezett Párizsba, ahol öt üzletembert hívott meg bérelt lakosztályába. Miután sikerült őket titoktartásra esketnie, közölte velük, hogy az Eiffel-torony lebontásra fog kerülni, mivel életveszélyes állapotba került. A titoktartási fogadalmat azzal magyarázta, hogy a minisztérium el akarja kerülni a közfelháborodást, mely a híresség lebontásával kapcsolatos hírek elterjedésével járt volna. Collins, mint a gróf titkára, vett részt az „üzletben”.

Ezután árajánlatot kért az üzletemberektől a nemzeti emlék ócskavasként történő értékesítésére. Az ajánlatok, egy héten belül meg is érkeztek. André Poisson ócskavas-kereskedő lett a szerencsés, akinek az ajánlatát a gróf elfogadta. Az üzlet zökkenőmentesen meg is köttetett.

A két szélhámos azonban nem érte be ennyivel, megvesztegetési célokra pénzt kértek Poissontól, mellyel egyszerűbbé és gyorsabbá lehetne tenni az üzlet átfolyását a hivatali csatornákon. A kereskedő ebbe is beleegyezett, sőt, teljesen megbizonyosodott abban, hogy a két férfi valóban a minisztérium embere. Ki más kérne pénzt megvesztegetésre?

Viktor Lusting és Daniel Collins azonban ezt követően elhagyták az országot. Poisson pedig annyira szégyellte magát, hogy a rendőrségen sem jelentette fel a csalást, így a botrány is elmaradt.

Ezen felbátorodva a gróf és társa visszatértek Párizsba, és megismételték a trükköt. Újból eladták az Eiffel-tornyot, egy másik ócskavas kereskedőnek. Ő azonban már feljelentette a csalókat, mindhiába, hiszen a csalók elmenekültek és soha sem kerültek a bíróság elé.

A tolómérő, vagy más néven tolómérce a gépipar mindmáig egyik leggyakrabban használt, mechanikus elven működő hosszmérő műszere, amellyel milliméter pontosságú méréseket lehet végezni. A tolómérő a legtöbb esetben külső vagy belső méreteket, illetve mélységet is lehet mérni kisebb tárgyak, esetleg alkatrészek kapcsán. Többféle tolómérő létezik, amelyeket főként méretük különböztet meg egymástól, de a leggyakoribb változat a 0-150 milliméteres hosszúság mérésére alkalmas változatnak tekinthetjük. A legegyszerűbb és a legtöbb tolómérce az úgynevezett nóniusz skálára épül fel, aminek a célja az, hogy ezzel növelhessék a leolvasás pontosságát. Amit ezzel kapcsolatban fontos tudni, hogy a nóniusz skála pontosságának függvényében a leolvasási pontosság is változik, így egy 9 milliméteres skálahossznál 0,1 milliméteres a pontosság, ellenben egy 49 milliméteres skálahossz esetében már 0,02 milliméteres.

A tolómérők közül a legpontosabb minden esetben az órás mérce. Ennek a lényege nem más, minthogy a szerkezet mozgó pofájának elmozdulását egy fogaskerékre épülő áttételen keresztül egy forgó mutatón követhetjük nyomon, így sokkal jobban és pontosabban láthatjuk – rendszerint egy íves skálán – a megmért értéket. Ma már egészen modern formában készülnek a tolómérők is, amelyek között találhatunk digitális kijelzővel ellátott változatokat is. Nyilvánvalóan ezek nem csak lényegesen nagyobb pontosságot biztosítanak, hanem könnyebb leolvashatósággal is rendelkeznek, és alkalmasak már relatív-, illetve sorozatos mérésekre is.

A tolómérő részei

A tolómérő több részből tevődik össze, amelyeket a használat helyességének és pontosságának érdekében nagyon fontos megismerni. Ezek közé sorolható többek között a külső- és belső mérőpofák, amelyek a külső- és a belső méretek pontos mérésére használhatók kiválóan. Rendelkezik ezen túl mélységmérővel is – alkalmazási területe nevéből kifolyólag magától értetődik –, és különféle beosztásokkal, amelyek közül két főbb beosztást találunk milliméterben és hüvelykben és két nóniuszt ugyanilyen mértékegységekkel. A tolómérce ezen túlmenően rendelkezik még rögzítővel is, aminek a lényege, hogy a mozgó részt rögzíteni tudjuk, ezzel alaposan megnövelve a mérés utáni leolvasás pontosságát.

A tolómérő használata

A tolómérővel való mérés bár többféleképpen történhet, a folyamat szinte minden esetben hasonló sorrend szerint történik. Ennek köszönhetően az első, hogy a tolómérő rögzítőjét kilazítjuk, és a mozgatható pofákat a lemérendő objektum, szerkezeti elem vagy alkatrész körívéhez igazítjuk, majd mérsékelten rászorítva rögzítjük a két pofát. A tolómérőt ezt követően elvehetjük a lemért darabtól, majd csak egyszerűen leolvassuk a kapott eredményt. Mivel egy eredmény soha nem eredmény, ezért az objektivitás érdekében – pláne mozgó gépek és alkatrészek esetében – nagyon fontos kétszer egymás után elvégezni a méréseket.

Egy tolómérő használatához minden esetben rengeteg gyakorlatra és kiváló kézügyességre van szükség. Egy téglalap alakú tárgy esetében ez talán nem tűnik fontosnak vagy relevánsnak, ellenben egy henger formájú tárgy külső átmérőjénél már annál inkább, hiszen ilyenkor fontos a mérőpofákat a henger tényleges átmérőjénél elhelyezni, mert ha odébb csúszik, akkor ellipszis metszetet kapunk, ami a szerkezet esetében pontatlan lesz. Különösen nagy gyakorlatot és odafigyelést igényel további nem szabályos testek pontos mérése. Egy mérés pontosságát minden esetben befolyásolja a mérést végző személy gyakorlottsága, de akár olyan tényezők is, minthogy mekkora az aktuális hőmérséklet, vagy hogy milyen állapotban van az alkalmazott tolómérce.

A 3D nyomtató elnevezés alatt egy olyan eszközt értünk, amely képes mérnöki pontossággal, algoritmusokból megalkotott digitális modellekből háromdimenziós tárgyakat alkotni. Az ilyen nyomtatókat egyelőre olyan területeken alkalmazzák, ahol fontos az, hogy gyors prototípus készülhessen egy adott tárgyból, de az utóbbi években már az élet minden területén megjelentek, ezáltal például reformértékű orvosi alkalmazása is mindennapivá vált.

A 3D nyomtató működése egy rendkívül addiktív gyártási eljárás, amelynek a lényege, hogy rendkívül vékony rétegek lerakásával és megszilárdításával képes megalkotni, kvázi felépíteni a digitálisan megtervezett tárgyakat. Ez a hagyományos megmunkálástól radikálisan különbözik, hiszen eddig egy nagyobb nyers darabból került leválasztásra minden felesleges anyag, vagy egy öntőforma segítségével került megvalósításra a felhevített nyersanyag. A 3D nyomtatás olyannyira rányomta a bélyegét a gyártási folyamatokra, hogy az egyes iparágak át is nevezték a régi folyamatokat, így az addiktív gyártás mellett szubtraktív gyártásként tekintenek a korábbi módszerekre. A 3D nyomtatást manapság a 21. század egyik legforradalmibb újdonságának és új technológiájának tekintik, a legjobb hír pedig, hogy a nyomtatók ára rohamosan csökken, ezzel pedig eladási számuk is növekszik, amivel hobbi szintű felhasználása is növekedést mutat.

A 3D nyomtatás története a közhiedelemmel ellentétben korántsem új keletű dolog, olyannyira nem, hogy már az 1980-as években is folytak kísérletek ezzel kapcsolatban. Sikereket már ekkor is elértek, de ezek a gépek még nagyon drágák és nagyok voltak, és az eredmények, valamint a lehetőségek is rendkívül korlátozottak. Az első 3D nyomtatót 1980-ban szabadalmaztatta dr. Carl Deckard, a Texas Egyetem professzora, de a technológia évtizedeken át folyamatos zsákutcába rohant és csak a kilencvenes években kapott ismét új szárnyra, amikor az informatika világa is kilépett a két dimenzióból. Az újdonságot először a kilencvenes években nevezték el 3D nyomtatásként, amikor Jim Bredt és Tim Anderson, két fiatal doktorandusz úgy átalakított egy tintasugaras nyomtatót, hogy azok ne tintát fecskendezzenek rá a papírra, hanem rétegeket olvasszanak egymásra azért, hogy térbeli, 3D-s objektumokat hozhassanak létre. Ezzel az elvvel született meg a mai, modern 3D-s nyomtatás elődje.

A 3D nyomtató használata során szükség van egy digitális tervrajzra, amelyet a gép képes rétegenként beolvasni, majd ezt követően a megfelelő folyadék és por, esetleg sík lemezek felhasználásával úgy vágja és formázza a modellt, amelyet vékony rétegekből kezdd el felépíteni. Ezek a rétegek egymáshoz tapadnak, vagy egymáshoz kerülnek összeragasztásra. A módszerrel szintre bármilyen geometriai alakzat előállítható, ám az előállítás a nyomtató típusától, teljesítményétől és a modell bonyolultságától függően néhány perc, de akár néhány óra is lehet.

A 3D-s nyomtatás előnyeit egyre több szakág ismeri fel, így azonnal elterjedt például olyan szegmensek körében, ahol kulcsfontosságú az, hogy a megtervezett terméket rögtön kézbe vehessék és kipróbálhassák. Ez korábban súlyos költségekbe került, hiszen egy komplett gyártósort kellett beüzemelni és beállítani hozzá, de ma elegendő egy mérnök és egy 3D nyomtató ahhoz, hogy a készterméknek akár a méretarányos, működő és funkcionáló replikája néhány órán belül kézbe vehetővé, kipróbálhatóvá és tesztelhetővé váljon, ami óriási spórolás a cégek számára.